India és én
"
Hogyan alakult a viszonyom ezzel a csodálatos, gazdag kultúrájú országgal, amely egyszerre vonzó, félelmetes, ellentmondásokkal teli.

írta: Becz Dorottya

A történetmesélés varázslat, s a mágia nem működik szeretet nélkül.

Huszonhat éves voltam, amikor először Indiában jártam. Azóta eltelt tizennégy év, és azt kell mondjam, a kapcsolatom ezzel az országgal, a kultúrával egyre szorosabb lett, egyre jobban értem és érzem (hogy miért, arról lentebb írok), mégis, sokszor úgy érzem, csak a felszínt a felszínt kapargatom. S hogy miért írom ezt a bejegyzést? Azért, kedves Olvasóm, mert a készülő regényem helyszíne India, és hogy Te is tudd, számomra miért olyan fontos ez az ország.

Így kezdődött

Anyukám álma volt, hogy eljussunk Indiába. Persze, számomra is izgalmasnak ígérkezett, hogy ellátogathatok egy távoli országba, mégsem éreztem olyan nagy késztetést. A húszas éveim közepén jártam, s azt gondoltam néhány ismeretterjesztő film és az úti könyv lapozgatása után, hogy nagyjából felkészültem.

Nos, Indiára nem lehet felkészülni. Legalábbis is én biztosan nem voltam kész európaiként, fehérként, nőként, fiatalként.

Amikor leszálltunk Delhi repterén, és kiléptünk a terminálból, a hőség és a levegő szennyezettségétől hirtelen alig tudtam lélegezni. Minden poros volt, fülledt.

Mi India északi részének egy kis szegletét jártuk be, az ún. Arany háromszöget, a Delhi, Agra, és Jaipur városok közti területet. Ez az európai turisták által leginkább látogatott része Indiának. Csodás helyeken jártunk, eljutottunk Varanasiba is, a szent városba, hajóztunk a Gangeszen, a folyóról láttunk hindu temetést, és sétáltunk a Taj Mahal körül.

Varanasi

A Gangeszről jól látszik, hogyan zajlanak a temetések Varanasiban. Fotó: Photo by Roxanne Shewchuk (Pexels)

De Indiának annyi arca van, amit két hét alatt lehetetlen megismerni és befogadni. Számomra feldolgozhatatlan volt látni a nyomort, a halált, a szenvedést, és ezzel együtt érezni az emberekből áradó valamiféle belső békét, miközben legalább annyira rohannak, hasonló gondokkal küzdenek, mint mi európaiak.

Innen, a mi kontinensünkről sokszor idealizáljuk azt a világot, amelyet nem ismerünk, és ez így van Indiával is. India nem csupán a jóga, a curry és az ayurvéda bölcsője. Kulturális gazdagsága mellett az ázsiai ország élen jár a korrupció, az erőszakos bűncselekmények számát tekintve is. De erről én is jóval később szereztem csak tudomást.

Az ambivalens folytatás

Évekkel később két munkahely között dolgoztam egy “spirituális központban”, tolmácsként. A feladatom az volt, hogy pálmalevél felolvasásokat fordítottam a hozzánk fordulóknak angolról magyarra. A felolvasások a dél-indiai Tamilnaduban történtek, skype-on keresztül folyt a tolmácsolás. Így kerültem kapcsolatba az északtól sok minden eltérő déli országrésszel.

Talán most sok kérdésed van, például, hogy mi az a pálmalevél (röviden: bölcsek által írott ősi “jövendölés” a pálma levelére karcolva). Ha rákeresel a neten, sok egymásnak ellentmondó információt találsz a levelek valódiságáról, hitelességéről. Az én személyes véleményem az, hogy a levelek léteznek, de ahogy sok más vallási vagy spirituális eszközt, ezt is lehet az emberek megvezetésére használni.

Nos, ez az életemnek egy olyan szakasza, ami még ha rövid ideig is tartott, nem feltétlenül vagyok rá büszke, ugyanakkor néhány fontos barátságot és az Indiában játszódó regényem inspirációját is ennek a munkának köszönhetem. Az életben minden okkal történik – én hiszek ebben.

Váratlan fordulatok

Az élet írja a legjobb történeteket, ez nem vitás. Úgy alakult, hogy a fenti munkám után, mellett, egyre több indiai származású emberrel kerültem kapcsolatba, és így találkoztam a jelenlegi párommal is Budapesten, akivel most az Egyesült Királyságban élek, úgy, hogy sosem terveztem máshol élni, mint Magyarországon.

kezek

Kéz a kézben

Az út hosszú volt idáig, mert nemcsak az India-Magyarország relációt kellett összeegyeztetni, bekerült a képbe az Egyesült Államok is, mint kulturálisan meghatározó elem, mivel a párom közel két évtizeden keresztül ott élt. Három, egymástól igen különböző kultúrából gyúrjuk össze a mindennapjainkat. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a legmeghatározóbb, de talán nem is fontos. Főzünk indiai és magyar ételeket, olykor vegyítjük a recepteket, amolyan fúziós konyhát alakítottunk ki. Tegnap például lecsóval töltöttük meg a dószát, ami egy dél-indiai sós palacsinta jellegű étel.

Egymással angolul, a családommal én magyarul, ő a családjával hindi nyelven beszél.

Van egy pici házi oltárunk, ahová a lakásszentelő után kitettük Ganésa isten szobrát, a két feleségét, Riddhit (a bőség jelképe) és Siddhit (a spiri (ejtsd: riddi és sziddi) szimboliziáló két termés,  mellette az anyukámtól kapott angyalok, a háttérben a festményem, jobb oldalt a Gangesz megszentelt vize, palackozva. (Igen, itt boltban árulják. 🙂 )

Ami szerintem a legfontosabb

Mélységében megismerni egy másik kultúrát, feltehetően egy élet is kevés. Ez nem csak Indiára igaz, hanem bármely más országra is. A legfontosabb az érdeklődés, a nyitottság, az elfogadás egymás iránt, és persze némi kritikus szemlélet is. Tanuljuk meg egymástól, amiről úgy érezzük, értékes, amit hasznosíthatunk, de ne emeljük piedesztálra gondolkodás nélkül azt, amit nem ismerünk.

Az a célom, hogy itt a blogon hiteles és érdekes információkat találj, és élvezd az olvasás minden pillanatát.

Ha szívesen elkészítenél egy indiai édességet, kattints ide.