Öt óra Londonban

London hatalmas és fantasztikus város, amit legalább egyszer az életben látni kell. Én olyan szerencsés vagyok, hogy már sokadjára látogatok ide, így már más szemmel nézek rá, mást találok érdekesnek benne. Rendhagyó úti beszámoló Londonból.

Talán nem minden olvasóm tudja, de 2022 augusztusában lesz három éve, hogy Angliába költöztem. Az ok dióhéjban: a szerelem. De úti beszámolót ígértem, így következzen ez.

London, akárcsak Párizs, mára a különböző országokból bevándorolt emberek olvasztó tégelyévé vált. Angliában számtalan lengyel, román, magyar él, vélhetően az indiai közösség a legnagyobb, természetesen ennek történelmi okai is vannak. Persze a képlet nem ennyire egyszerű, ugyanis maga India is rendkívül sokszínű, ez jellemző a bevándorlókra is. Az észak-indiai és a dél-indiai konyha például igen különböző, hogy a nyelvekről már ne is beszéljek. Ez leképződik Angliában is,  London sem kivétel.

A kiruccanás apropója

A páromnak az előző hét második felében üzleti megbeszélésre kellett mennie a Wembley Stadionba. Igen, én is nagyon irigykedtem, így végül ketten utaztunk. Northampton, ahol élünk, hozzávetőleg másfél órára van a fővárostól kocsival, úgyhogy a kilenc órás megbeszélés miatt elég korán keltünk.

Megmondom őszintén, hogy nem vagyok nagy sportrajongó, így engem a stadion nem nagyon hozott tűzbe, de be kell valljam, amikor odaértünk, a méretei lenyűgöztek, hatalmas épületről van szó. Én sajnos nem mehettem be, de hoztam néhány fotót róla, amit Mayank készített.

A kávé mindenek felett

Akik rendszeresen olvasnak, tudják, hogy imádom a kávét, és ha nem dehitratálna olyan nagyon, egész nap azt innám. Így tehát nem volt elég, hogy hajnalban megittam egy hatalmas bögrével, miután Mayank bement a stadionba, én egy kávézó felé vettem az irányt, hogy pontosan kitaláljam, mi legyen a program délután kettőig.

Két opció volt: vagy begyek a metróval a központba és megnézem a British Museum egyik ingyenes kiállítását az iszlám világ kávézási szokásairól – ez oda-vissza egy-egy órát vett volna igénybe – vagy maradok a környéken, és ott találok elfoglaltságot. Az utóbbi mellett döntöttem.

Van élet London negyedik zónájában is

London metróhálózata remek, de a Wembley Stadion a negyedik zónában van, eléggé kívül esik a közismert és kötelezően megnézendő látványosságok körén. De. Aki keres, az talál. Még az indulás előtti napokban találtam a Wembley környékén egy hindu templomot, amit a Tripadvisor is megtekintésre ajánlott, plusz egy csodás zöld felületet, a VII. Edward király parkot. Gondoltam, ez a kettő nekem elég is lesz, hiszen, mindenhova gyalog megyek majd, és legalább fél óra sétára van minden, amit kinéztem.

Így tehát az éltető kávé és brownie után a google maps segítségével nekiindultam a felfedező útnak.

Ha nem a saját szememmel látom, azt hiszem, nehezen hittem volna el, hogy délelőtt kilenc és tíz óra között Londonnak vannak kihalt utcái. Se emberek, se autók. És persze, tudom én, ez nem a központ, de meglepetten tapasztaltam ezt a nyugalmat a városnak ebben a részében. Mondanám, hogy kertvárosi, de azért ez sem igaz teljesen.

A telefonom szerint már egészen közel jártam a célomhoz, a templomhoz, de nem találtam a felüljárót, amin keresztül átjuthatok a vasúti sínek másik oldalára. És ekkor történt valami nagyon érdekes.

A segítség akkor jön, amikor szükség van rá

A kihalt gyalogúton, amin már tizenöt perce egy teremtett lélek sem jött szembe, megjelent egy idős indiai asszony. Látta, hogy a telefonomat bámulom, és kissé elveszettnek tűnhettem, mert odajött és feltette a kérdést: – A hindu templomot keresi?

Először kicsit meglepődtem, majd mosolyogva elfogadtam a segítségét. A lépcső annyira el volt dugva, hogy aki nem tudja, mit keressen, valószínűleg ugyanúgy szem elől téveszti, mint én. Miután a hölgy megmutatta, merre menjek, már simán ment minden, tíz perccel később ott voltam a templomnál.

Egyetlen fehérbőrűként a környéken – de egyébként mire is számítottam egy hindu templom környékén Londonban, én naiv – furcsán éreztem magam, de nem azért, mert megbámultak volna az emberek, sokkal inkább azért, mert kívülállónak éreztem magam. De csak rövid ideig.

Tizenöt perc varázslat

Amikor a templomhoz értem, mintha csak Indiába csöppentem volna. A jellegzetes minták a kapun, a lépcsőn, a templom falán, egy pillanat alatt elvarázsoltak. Ott álltam a lépcsők előtt, és pontosan az az érzés fogott el, mint bármelyik másik templom látványakor, vallástól függetlenül: hogy valami nagyobb része vagyok.

Csak mezítláb lehetett bemenni, úgyhogy a szandálomat kint hagytam a bejáratnál. Ez csak azért érdekes, mert előző éjszaka azt álmodtam, hogy ellopják a cipőmet, pont egy ilyen helyzetből. (Spoiler: nem lopták el a szandálomat :-D.)

Belül ugyanazok a csodálatos minták fogadtak, mint amiket a bejáratnál láttam, és közben a fülembe kúszott az imádkozó nők hangja. Nem láttam őket, csak a hangjukat hallottam, de ahogy haladtam előre a kijelölt útvonalon, egyre hangosabb lett a mantra. Leültem az egyik székre, és csendben hagytam, hogy a részese lehessek az imádságuknak, hogy átjárjon a szent ének rezgése.

Kifelé menet összetalálkoztam az egyik idős asszonnyal, aki szintén az imádkozók között ült, de addigra befejezték a szertartást. Miközben a szandálomat kerestem a polcon, odafordult hozzám és megkérdezte, bent voltam-e a templomban. Mondtam, hogy igen. Erre a vállamra tette a ráncos kezét, és csak annyit mondott mosolyogva: jól tetted.

Nem foglalkozott azzal,  milyen a bőröm színe, a vallásomról nem is beszélve, hiszen hindunak csak születni lehet, hogy hatalmas a korkülönbség köztünk. Úgy éreztem, egyszerűen csak örül, hogy a részese voltam annak, aminek ő is.

Indiában az idősek bölcsességét, tapasztalatát nagyon sokra tartják, az ő áldásuk szükséges mindenhez. Így, hogy egy óra leforgása alatt két nagymama korú hölggyel is összehozott a sors, gondoltam, a szerencse lánya vagyok, és hogy nem véletlenül választottam a templomot a British Museum helyett.

Mezítláb egy londoni parkban

Egy kis vásárlást követően elindultam a VII. Edward király parkba. Pihenést terveztem egy fa alatt, sétálni a fűben, festegetni, majd visszamenni a stadionhoz. Viszont annyira elrepült az idő, hogy mindössze néhány percig élveztem a mezítlábas sétát. Remek volt, próbáljátok ki.

A Wembley-hez vezető úton szintén egy sikátoron mentem keresztül, de már meg sem lepődtem. Élveztem a nyugalmat, a csodás napsütést, az élményeket London ezen szegletében, ahol még sohasem jártam.

Ha kíváncsi vagy a többi írásomra, kattints ide.