Emlékszem, amikor a Károlyi kertből hazafelé menet lehánytam Nóra nevű osztálytársam bundás csizmáját és bár majdnem összeestem, Kriszta néni velem sikáltatta ki a lábbelit a belvárosi elit napköziben.
Emlékszem, amikor astafoetidát adtál a háborgó gyomromra, mert túl sok volt a Sauska rosé azon a csillagfényes éjszakán a Keleti és a Blaha között.
Emlékszem, amikor már annyi vért vesztettem, hogy elájultam, apa hívta a mentőket.
Emlékszem, azt mondtad, csak mondjam meg, melyik tampont használom, te majd megveszed, amikor mész bevásárolni.
Emlékszem, a nővér azt mondta, csak olyan tárgyak jöhetnek be a fertőző osztályra, amik beférnek az ajtó háromcentis rése alatt. Pizzára gondoltam.
Emlékszem, hogy imádtad a soproni pizzát, amit az első közös kirándulásunkon ettünk az útmenti étteremben, ahol még zárás előtt tíz perccel is kiszolgáltak minket.
Emlékszem, az orvos tíz perccel a műtét előtt bejött és megkérdezte, Hófehérkével vagy Hamupipőkével szeretnék álmodni, mert szólna az altatóorvosnak, aki majd intézkedik.
Emlékszem, azt mondtad, a családod majd hercegnőként bánik velem, amikor végre találkozunk.
Emlékszem, olyan erős volt a fény a műtőben, hogy becsuktam a szemem, aztán az orromra tették a maszkot, én pedig letüdőztem az altatógázt.
Emlékszem, miután elutaztál, a szürke pamut atlétádról szívtam magamba a testpermeted illatát.
Emlékszem, jó darabig csak hanyatt fekve tudtam aludni a kezemből kilógó csövek miatt.
Emlékszem, a szállodában az ágyunk akkora volt, hogy vagy a hátunk ért össze vagy az orrunk.
Emlékszem, az első héten csak ízetlen levesbe áztatott krumplipürét ehettem.
Emlékszem, az első héten minden este te főzted a vacsorát.
Nem emlékszem a napra, amikor kiengedtek a kórházból.
Nem emlékszem az éjszakára, amikor a lányunk fogant, de a szeme a tied.
