Tíz kiló
"
Mennyi minden lehet tíz kiló, póló, melltartó, bugyi, zokni, no meg a hajszárító, és pont úgy érzem magam, mint amikor költöztünk a Hold utcából a Honvédba, tizenvalahány lehettem, egy kis ikeás kartondobozba belefért minden, ami a világot jelentette, az illatgyertya, a kis szobrocskák, a képeslapok, fényképek és papírfecnik, minden emlék, ami akkor fontos volt, ma […]

írta: Becz Dorottya

A történetmesélés varázslat, s a mágia nem működik szeretet nélkül.

Mennyi minden lehet tíz kiló, póló, melltartó, bugyi, zokni, no meg a hajszárító, és pont úgy érzem magam, mint amikor költöztünk a Hold utcából a Honvédba, tizenvalahány lehettem, egy kis ikeás kartondobozba belefért minden, ami a világot jelentette, az illatgyertya, a kis szobrocskák, a képeslapok, fényképek és papírfecnik, minden emlék, ami akkor fontos volt, ma már nem az, már nem is emlékszem, pontosan mi volt a dobozban, csak hogy fekete-narancssárga-zöld csíkos doboz volt, téglatest alakú, és tudom, nehéz volt; most ez a bőrönd csak tíz kiló, nem emlékek vannak benne, csak ruhák, nem örökre szól, csak négy hétre, és mégis, felmerül a kérdés, mi a nehezebb, tíz kiló toll vagy tíz kiló ruha, és a válasz e pillanatban az, hogy tíz kiló toll biztosan könnyebb, könnyebb kell, hogy legyen, mert hiába sejtem minden sejtemben, hogy viharba repülök bele, lesz villám, tűz, mennydörgés, jégverés és felhőszakadás, elvisz majd sátrat, házat és méhecskét, és én csak a bőröndömbe kapaszkodom majd, a tíz kilóba, és az iránytűbe, ami a szívemben van, mert az útlevél nem segít, hiába uniós; aztán jön a karantén, ami feltöltős lesz, de mindenképpen befelé nézős és írós, elmélkedek a tíz kilóról és a több tonnáról, amit éveken vagy életeken keresztül idáig cipeltem magammal, generációkon át, és persze ez mind olyasmi, ami női ágon öröklődik, női felmenőktől tanultam, mint a jó bejgli receptjét, amit karácsonykor szoktam sütni; a bejgli nem tíz kiló, csak talán öt, és már régen nem sütöttem, talán majd idén decemberben, amikor már talán megpihenhetek, amikor már leraktam a több tonnából pár kilót, legalább tizet, és persze tudom, hogy majd a tíz kiló helyett jön majd újabb tíz, vagy tizenkettő, így tanulunk, így oldódnak meg a generációkon átívelő kérdések, nekem csak egy van, amire bár tudom a választ, mégsem szeretem, miért nekem kell ezt megoldani, miért nekem kell még ezzel is vesződni, nem vagyok én generációmentő, csak saját magamat kéne már megmenteni, hogy tudjak válni valamivé, megszületni magammá, ezt jelenti a szkarabeusz egyiptomi hieroglifája, és ha már végre magam vagyok, akkor fogom a bőröndöt, a pólóval, melltartóval, bugyival, zoknival, no meg a hajszárítóval és belerepülök az életembe.