“Rabok legyünk vagy szabadok?” kérdezi bölcsen a költő, milyen aktuális ez épp azon a napon, amikor a rabszolga-kereskedelem felszámolására emlékezünk világszerte; de állj meg egy percre és nézz túl a történelem bársonyfüggönyén, vagy világíts be mögé egy elemlámpával, vess egy pillantást saját életedre, otthonodra, a színházra, amiben élsz, vajon rab vagy e vagy szabad akkor, amikor dolgozol, amikor vásárolni mész, amikor a barátaiddal beszélgetsz egy pohár bor mellett, amikor lefekszel aludni éjszaka a párod mellé, amikor megfogod a kezét a gyerekednek, őszinte vagy e magadhoz, vagy csak cserélgeted az álarcaidat, a maszkokat, és tologadot életed abacusán a napokat, hogy éljen, ezt is túléltük, vagy odaállsz és mersz üstökösként ragyogni, valahogy belülről, ahogy mindig szerettél volna, de sosem mertél, mert kötött a tradíció, a minta, az elvárás, a megfelelési kényszer és számtalan bilincs, és magadnak is nehéz bevallani, hogy a kulcs a lakatokhoz te magad vagy, senki más, az irányokat te szabod, ahogy te vagy a kátyú az úton, de te vagy az aszfalt is, az építőmunkás is, de te vagy a a kamion is, ami néhány tonnájával ránehezedik a szép sima útra, és megrepeszti azt, de te vagy az út végén, vagy inkább az út mentén a világítótorony, ami hol világít, hol nem, hol világít hol nem, és amikor nem, akkor is menned kell vakon előre, mert a következő másodpercben már látod majd az utat, az utadat, ez a világítótorony ígérete, az ösvényt, ami csak a tiéd, senki másé, és te csak ezen az úton lehetsz rab vagy szabad.
