A rózsaszín cabrio
"
Reggel, amikor kilépek a házunk ajtaján, észreveszem, hogy egy új autó áll a járda mellett, még sosem láttam, de amin még jobban meglepődök, hogy a kis huncut hívogatóan rám kacsint, nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok belehuppani; a táskámat bedobom az anyósülésre;ebben a kisbőröndnyi tárolóban egyébként magammal hordom a fél életemet, mert egy női táskában […]

írta: Becz Dorottya

A történetmesélés varázslat, s a mágia nem működik szeretet nélkül.

Reggel, amikor kilépek a házunk ajtaján, észreveszem, hogy egy új autó áll a járda mellett, még sosem láttam, de amin még jobban meglepődök, hogy a kis huncut hívogatóan rám kacsint, nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok belehuppani; a táskámat bedobom az anyósülésre;ebben a kisbőröndnyi tárolóban egyébként magammal hordom a fél életemet, mert egy női táskában hidd el, benne van fél élet, a telefon, a töltő, a mappa, a könyvek, a minineszesszer, abban az ajakír, a nyugibogyó és az intimbetét, no meg a körömerősítő, ha leszaladna a szem a harisnyán, esetleg a laptop is, a vizesüveg, szigorúan BPA mentes, a tolltartót majdnem elfelejtettem, pedig mire menne az író toll nélkül, ja, van neki laptopja, és persze a kulcscsomó, ami szivecskés kulcstartón függ, nem azért, mert ez csajos, hanem azért mert a hatalmas szívnél fogva könnyen előrántható a táska mélyéről és ez bizony igen praktikus, ha az ember füléről is csomag lóg, és persze az uzsistáska – táskában táska – amiben benne a reggeli, a tízórai, az ebéd és az uzsonna, csak hogy a név is értelmet nyerjen, és végül, de nem utolsó sorban a kávés flakon, gyönyörű, ezüstösen csillogó és jól zár, ez fontos, egy csepp kávé sem folyhat ki a táskába, vagy bárhová, a kávénak a torkomon kell lefolynia, kiváltképp ebéd után; sebességbe teszem a kocsit, egyik kezemmel megragadom a kormányt, a máskikkal a slusszkulcsért nyúlok, de az autó magától elindul, indexel, kikanyarodik az utcából, és már száguldunk is az irodaház felé, a szélben lobog a hajam, mekkora klisé ez, legalább akkora, mint a hiba, hogy nem dobtam be egy kendőt a táskába reggel, de ki gondolta volna, hogy ma reggel cabrióval megyek a megbeszélésre, nyilván senki;a plüssbárányba rejtett autóillatosító ide-oda libeg a visszapillantó tükör alatt, ami kicsit zavaró, bár semmi kedvem visszapillantani, a múlt elmúlt, inkább élvezem az utat és ahogy átmegyünk a hídon az a fura érzésem támad, mintha egy nyulat láttam volna futni az út mellett, de ennek semmi értelme, a körúton nincsenek nyulak, legalábbis nem szaladgálnak szabadon, hacsak nem kerültem valahogy Csodaországba, de erre vajmi kevés esély van, Csodaország csak mese, és a mesék bár szépek, de nem a valóságról szólnak, csak a valóság egy verziójáról, és én persze szeretem ezt a verziót, mert így mehet magától a rózsaszín cabrio, jöhet a nyúl a körúton, és amikor mérlegre teszem ezeket a verziókat, az igazat és a valódit, akkor jó esetben nagyítóval keresem a kettő közti különbséget, de ez az én igazam, az én valódiságom, a tiéd lehet valami más, engedem, hogy más legyen, mert “ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál”, úgyhogy bemegyek a megbeszélésre, elmondom a rózsaszín cabriót, a nyulat, mindenki örül, én pedig aláírom a szerződést a következő könyvemre a kiadóval.