A nemrégiben megjelent kompetenciamérés eredménye siralmas képet fest a magyar oktatás és a társadalom jelenlegi állapotáról és kilátásairól. Romló eredmények, növekvő esélyegyenlőtlenség, reménytelen életkilátások. Radó Péter oktatáskutatóval az idevezető okokról és a lehetséges megoldásról beszélgettünk.
– Úgy dobálózunk a kompetenciamérés szóval, mintha teljesen egyértelmű lenne a jelentése mindenki számára. Valójában mit takar a kifejezés?
– A kompetenciamérés alkalmazható tudást mér, a szövegértés esetében ez azt jelenti, hogy a gyermek nemcsak elolvasni tudja a szöveget, hanem értelmezni és alkalmazni is képes az abban lévő információkat. Ehhez természetesen szüksége van bizonyos előzetes ismeretekre. Ez a mérés arra szolgál, hogy megmutassa az egyes tanulók, osztályok, iskolák és térségek közötti különbségeket, láthatóvá válik, hogy mi működik jól az adott területen és mi nem. Ezzel szemben a PISA mérés arra szolgál, hogy egy teljes oktatási rendszer hatékonyságát mutassa meg, például, hogy mennyire szelektív az adott rendszer. A mostani lesújtó kompetenciamérés után a decemberben publikussá váló új PISA-kutatásnál is hasonlóan romló eredményre számítok.
Radó Péter oktatáskutató
– Mindig ilyen katasztrofális volt a magyar közoktatás helyzete?
– Korántsem. 2009-ig hazánk közoktatása az egyik legeredményesebb volt a térségben. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a szomszédos, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a közép-európai országokhoz érdemes hasonlítani a magyar rendszert, mert ezek rendszere rendkívül hasonló a miénkhez, vagyis a cseh, lengyel, osztrák, szlovák adatokat érdemes megnézni. A brutális teljesítményromlás 2011 és 2015 között következett be, amikor az oktatásirányítás rendkívül gyorsan elképesztő számú, több mint negyven, rendszerszintű átalakítást vitt véghez az oktatásban.
– Mi volt a probléma? A tempó vagy a változások száma?
– Is. Elképesztően rövid idő alatt rengeteg, önmagukban is minőségromboló változtatást erőltettek át. A totális centralizáció, az autonómiák elfojtása megölte mindazt, amitől az oktatás minőségi lehet. Amikor azt mondom minőségi, ez alatt azt értem, hogy például sokkal inkább a gyermek vagy az adott közösség igényeire szabható. Vagy azt, hogy nem mindössze egy tankönyvcsalád érhető el, hanem a tanár szabadon választhat a szakemberek által írt számtalan tankönyv közül. Ezek és a többi átalakítás összegződő hatása a 2012-es és 2015-ös PISA-eredményekben is megmutatkozó teljesítményromlás.
– Egy gondolat erejéig térjünk még vissza a kompetenciamérésre. Ez a vizsgálat azt méri, amit kell, vagyis módszertanilag rendben van?
– Abszolút. Ez a mérés alapvetően fejlesztő céllal készült, például arra kellene, hogy szolgáljon, hogy az eredmények alapján az oktatás segítségével csökkenteni lehessen a társadalmi egyenlőtlenségeket.
– Ez megtörténik a gyakorlatban?
– Sajnos nem. Az előbb említett rendszerszintű változtatások még inkább elmélyítették a különbségeket az amúgy is rendkívül szelektív magyar oktatási rendszerben. A mi közoktatásunk jelenleg sokkal szelektívebb, mint a brit vagy az amerikai.
A jelenlegi rendszerben azok a gyerekek, akik most a minimális szintet sem érték el a szövegértést vizsgáló mérésen azok maximum a szakmunkás képzésekbe kerülhetnek be, ott viszont elképesztően magas a lemorzsolódás aránya. De ez csak egy dolog. Ezek a gyerekek később nem tudják behozni a hátrányukat, nem lesznek képesek boldogulni az életben, mert a munkaerőpiacon labdába sem fognak rúgni, egész életük során megélhetési nehézségeik lesznek, vagyis mondjuk ki, esélytelenek lesznek egész életükben. És most úgy beszélünk róluk, mintha ezek a gyerekek csupán adatok lennének, de ők hús-vér emberek! Belőlük képződik egy teljesen esélytelen embertömeg, amely visszahúzza az egész társadalmat, mert az alapvető kompetenciáik hiánya miatt ők lesznek azok, akik szociális támogatásra szorulnak, szélsőséges politikai irányzatokat követnek majd, akik az egészségügy számára nagyobb terhet jelentenek, hiszen nincsenek birtokában alapvető információknak, (pl. szűrővizsgálatok jelentősége), a megélhetési nehézségek miatt pedig köztük magasabb a bűnelkövetés aránya is.
– Ez végtelenül sötét jövőkép. Most tételezzük fel, hogy 2023. szeptember 1-jétől pozitív irányba ható rendszerszintű reformok végrehajtása kezdődik meg a magyar közoktatásban. Mikorra lenne várható a változás?
– A jelenleg szakmailag, infrastrukturálisan, financiálisan és morálisan is lepusztult rendszer újjáépítéséhez hozzávetőleg tíz évre van szükség, de az előbb említett, több százezer embert számláló esélytelen tömeg még legalább ötven évig velünk marad.
– Mit lehet az egyén szintjén tenni?
– Szinte semmit. A magas iskolázottságú szülők már 2017 óta igyekeznek kimenteni a gyermekeiket az állami közoktatásból, de egy borsodi szülő nem képes kompenzálni a rendszer hátrányait korrepetálással, magántanárral, jobb iskolával, mert ő maga is szinte ledolgozhatatlan hátrányokkal küzd. Míg Budapesten mondjuk elég megvenni a bérletet, hogy a gyerek eljusson a jobb iskolába, addig ehhez Borsodban autó kell, az autóba benzin, és még sorolhatnám.
– Mi a helyzet az alulról induló kezdeményezésekkel, mondjuk egy tanári kar vagy szülői munkaközösség előremutató akcióival? Ezek sem visznek előre?
– Lássuk be, ezek tiszavirág-életű kármentő akciók. Ma elültetek egy virágpalántát az iskola elé, hogy szebb legyen a környezet. De vajon meddig él az a virág a sáros, lepusztult, burkolat nélküli utcában?
