– Hölgyem, öné ez a kutya?
Emlékszem, ezzel kezdődött minden. Ez volt a nap, amely megváltoztatta az életünket.
– Igen, az enyém. Miért?
Anyám gyanakodva nézett az egyszerűen öltözött nőre. Ő mindig élénk színű ruhát viselt, aznap magenta színű overállt, fekete kardigánt, fekete magas sarkút, rózsaszín kendőt.
– Csak meg akartam kérdezni, minden rendben van-e.
– Hogyne. Persze. De ne haragudjon, komolyan nem értem a felvetést.
Én sosem értettem, miért kell ennyire kiöltözni a parkba, ott úgyis mindenki koszos lesz. Anya, gyerek, kutya.
A nő nem válaszolt a megjegyzésre, csak a kör alakú, vörös foltokra pillantott, amelyek anyám kézfején éktelenkedtek. Általában vékony kesztyűvel takarta el őket, de ma, a nagy sietségben megfeledkezett róla.
– Forró olajjal megégettem a kezem. Egyébként nem tartozik magára. Nem is tudom, miért mondom el.
A nő ügyet sem vetett a felháborodott hangnemre. Ezen még én is csodálkoztam. Anyám ugyanis varázslatos könnyedséggel kapta elő ellentmondást nem tűrő stílusát, amit főként olyankor vetett be, ha sarokba szorítva érezte magát, vagy ha engem utasított rendrakásra.
– Nézze, én tudom, milyen ez. Már egy ideje figyelem magát itt a parkban és azt hiszem, ugyanabban a cipőben jár, amiben én öt évvel ezelőtt. Ő hogy viseli? – fordult felém és alaposan végigmért.
– Mit hogy visel? Egyszerűen nem értem, hogy merészel egyáltalán megszólítani, és olyan dolgokról faggatni, amihez nyilvánvalóan semmi köze. A lányomat meg pláne hagyja békén. Most pedig távozzon, legyen szíves. – Anyám igyekezett megőrizni a nyugalmát, de láttam, hogy a pórázt tartó keze remeg. A másikkal a táskájába nyúlt, matatott egy darabig, elővette a sárga fémdobozkát, kivett belőle egy “cukorkát”, ahogy ő nevezte, bedobta a szájába, majd gyorsan visszatette a ridikülje belső, zipzáras zsebébe.
– Rendben. Elmegyek. De kérem, tegye el a névjegyemet. – A nő átnyújtotta a kártyát, amely pont olyan egyszerű volt, mint a ruhája. Semmi cicoma.
Anyám elolvasta a feliratot a papíron, majd a nőre a nézett, s a kis kartondarabot ugyanoda süllyesztette, ahová a sárga dobozkát, aztán felállt, megfogta a kezem, rántott egyet a kutya pórázán, akinek így feltűnt, hogy vége a sétának és megyünk haza, s elindultunk a park kijárata felé.
Az este ugyanúgy telt, ahogy mindig szokott. Apám hazajött a munkából, ledobta az aktatáskáját a a cipős szekrény mellé, a sarokba, majd letelepedett a kanapéra, pontosan az elé a pohár elé, amelybe anyám két perccel az érkezése előtt beletette a két darab jégkockát és meglocsolta az aranybarna Jim Beam whisky-vel. Apám lassan kortyolta az italt, közben megnézte a híradót. Ilyenkor nem volt szabad odamennem hozzá, nehogy dühös legyen.
Mire a műsor véget ért, anyám átöltözött, és jobbára kisestélyit vett fel. Magas sarkúval. Bejelentette, hogy a vacsora tálalva, majd apró, kecses lépteivel elindult az étkező felé, én utána, apám utánam. Pontban este hétkor.
Emlékszem, anyám csak egyszer tálalta később a vacsorát. Hét óra hat perckor. Ekkor apám ráérősen meggyújtotta a szivarját a vacsoraasztalnál, átnyúlt a herendi tál fölött, megragadta anyám csuklóját, s teljes erőből odanyomta azt a kézfejéhez. Felemelte a parázsló rudat, majd újra oda nyomta.
Én eközben anyám arcát figyeltem. Mindössze egy könnycsepp gurult le a szeme sarkából. Apám ezután felállt az asztaltól, odament hozzá, megcsókolta, azt mondta, szereti, s elvonult a dolgozó szobájába.
Apám ilyen furcsán szerette anyámat.
Nő a parkban
Talán nem is csoda. Állítólag a nagymama is furcsán szerette a nagyapát. Neki soha semmi nem tetszett, amit a nagyapa csinált, s dühében a papucsával ütötte őt. Állítólag.
Apám erről nem szeretett beszélni, biztos szomorú volt, ha ilyesmi történt.
Én is szomorú voltam, amikor anyám későn tálalta a vacsorát.
Nem sokkal azután, hogy megkaptuk a nő névjegyét, egyik este apám különösen feldúltan jött haza.
– Valami történhetett a dolgozóban – gondoltam.
Apám ledobta az aktatáskáját a cipős szekrény mellé, a sarokba, de nem ült le a whisky-je mellé. Megfogta a poharat és kiment a konyhába. Anyám épp a bolognai ragut kavargatta.
Apám odament hozzá, hátulról belecsókolt a nyakába, majd megragadta a melleit és megpördítette, hogy szemben álljon vele.
A fakanál leesett a földre és a paradicsomszósz piros pöttyöket rajzolt a világosszürke járólapra.
Apám anyám nyakát szorongatta egy darabig, végül, miután anyám elterült a kövön, kivonult a kertbe. Az italt is vitte magával.
Odaszaladtam és megkérdeztem anyámat, jól van e, de nem válaszolt. Eszembe jutott a nő a parkban. Kimentem az előszobába, ahol anyám a ridikült hagyta, kivettem a zipzáras zsebből a névjegyet és anyám telefonját.
Az óriási kijelzőn könnyű volt a számokat benyomkodni.
A nő felvette a telefont. Mondtam, hogy mi vagyunk a kutyások a parkból, és hogy anyu nem kel fel a padlóról.
Miután letettem a telefont, visszamentem a konyhába. Megint megkérdeztem anyámat, jól van e. Ő lassan kinyitotta a szemét, mint aki még félig alszik, a szék lábába csimpaszkodva felült, hatalmasat sóhajtott, majd nagy nehezen felállt. Megfogta a kezem és egymásba kapaszkodva kicsoszogtunk az előszobába.
Apám még mindig a kertben ült a whisky-jével.
Anyám belecsúsztatta a lábát a sportcipőjébe, ami egyáltalán nem illett a sárga ingruhához, amit a vacsorához vett fel, majd rám adta a rózsaszín szandálomat. Felkapta a ridiküljét és kinyitotta a bejárati ajtót.
A kutyánk, aki követett minket az előszobába, kirohant az utcára, mivel apám nyitva hagyta a kertkaput.
– Hölgyem, ez az ön kutyája? – kérdezte nyugodtan a rendőr, aki épp akkor szállt ki az autójából.
