Lassan lehúzta a kezéről a bézs csipkekesztyűt, és néhány percig nézegette a tenyerét. Útközben erősen szorította a gurulós bevásárlótáska fogóját, s így a csipke piros mintát vájt a bőrébe.
– Minden nap ilyen, nem kéne csodálkoznom rajta – gondolta, majd az asztalon lévő fáradtrózsaszín ridiküljébe nyúlt, és kiemelte belőle a szkarabeuszt ábrázoló szelencét, ebben volt a kénpor, az egyik legfontosabb összetevő.
Mielőtt elkezdett volna kipakolni a bevásárlótáskából, leült az asztal melletti székre, szusszant egyet.
– Nem vagy még olyan öreg, hogy kimerülj egy kis vásárlástól – súgta a fejében a hang.
– Tudom, mégis, most fáradt vagyok. És az eső is esett. – Lehajolt, és a textil zsebkendővel, amivel a hazafelé úton a verejtéket törölte le homlokáról, most a rózsaszín cipő orrát simogatta, hogy eltüntesse róla a sárcseppeket.
Miután végzett, odafordult a táskához és kivette belőle a teljes tejet, a babkonzervet, a fagyasztott Yorkshire pudingot, az alufóliát, egy csokor labdarózsát, két csomag hurkapálcát, amelyek nyilakként álltak ki a csomagból, a reszelt cheddar sajtot és a hipermangánt.
– Ebédidő van – futott át az agyán, amikor az iránytűre emlékeztető faliórára nézett. Az anyjától kapta, amikor lediplomázott. Az anyja nem mondott semmi olyasmit, hogy “ez majd mutatja neked az utat az életben” vagy hogy “mindig tudni fogod, melyik a jó irány”, mindössze annyit írt az ajándékkísérő kártyára, hogy “beleszerettem a réz mutatókba, remélem, neked is tetszik”.
Levette a tűzhely mellett lógó szögről a hófehér kötényt és a nyakába akasztotta. Tükörtojásra vágyott, s egy szelet friss kenyérre.
A konyha délután volt világos, az ásítozó napsugarak lassan kúsztak be az ablakon, s megcsillantak a mérleg fém serpenyőjén. Először lemérte a kénport, majd a hipermangánt és összekeverte őket, majd kiterítette a hozzávetőleg harminc cm hosszúságú alufóliát az asztalra. A keverékből három evőkanálnyit tett a fóliára, vékonyan eloszlatta, mint amikor vajat ken a kalácsra.
– Remélem, működik – morfondírozott.
A hurkapálcát ráhelyezte a fóliára, s óvatosan feltekerte, akár a kókuszos piskótát, úgy, hogy a pálca vége kilógott a rúd egy egyik végén.
– Ezzel megvolnánk – mondta csak úgy magának, majd otthagyott mindent az asztalon, csak a kötényt tette vissza a helyére, s lassan becsoszogott a nappaliba. Kedvenc fotelje hívogatóan kacsintott felé, és ő elégedetten huppant a zöld bársony székbe.
Pontban este nyolckor éktelen kopogásra ébredt.
– Nagymama, én vagyok – visította a vidám hang a vastag bejárati ajtó másik oldaláról.
– Megyek már, Sarah, csak várj türelmesen – csitította virgonc unokáját.
Amikor a kislány belépett, azonnal átölelte a derekát. Ő fentről figyelte, ahogy a vörös tincsek ide-oda libbenek unokája feje körül.
– Mit készítettél mára, nagymama?
– Meglepetés, Sarah, mint mindig – mondta szelíd mosollyal.
A konyhában elvette az asztalról a hurkapálcás hengert, az öngyújtót és egy csomag csillagszórót, megindult unokája után a hátsó kertbe.
Amikor kilépett a házból, a növő hold sápadt fénye megvilágította a tömzsi diófa egyik ágát.
– Mit szólnál, hozzá, ha oda akasztanánk fel?
– Azt mondtad, meglepetés, nagymama, hát akkor lepj meg – kuncogott Sarah.
Egy dróttal felkötötte a tekercs pálcás végét az ágra, meggyújtott egy csillagszórót, amit a kislány kezébe adott.
– Gyújtsd meg – mondta, s felemelte Sarah-t az ágig.
A szikra életre keltette a rudat, s a kislány tátott szájjal nézte, ahogy a fényes folyam megindul az ágról, ám soha nem ér földet.
– Mi ez, nagymama?
– Görög tűznek neveztem, kicsim.
– Szerintem olyan, mintha hulló csillagok folynának a fáról. Holnap is csinálsz ilyet?
– Persze, drágám, remélem kapok a boltban tojást, meg kénport.
