Varázsolni mindenki tud
"
Közelgett Klári lányom születésnapja és azon tanakodtam, vajon mit adhatnék neki, aminek örül, mit adhat apa a lányának, a hatéves lányának, ami maradandó, de legalábbis tovább bírja egy hétnél, a mosoly a kis arcán pedig még egy hétnél tovább is ott kéne, hogy legyen… …életem egyik legnehezebb feladata ez, anya már nincs, hogy segítsen, pedig […]

írta: Becz Dorottya

A történetmesélés varázslat, s a mágia nem működik szeretet nélkül.

Közelgett Klári lányom születésnapja és azon tanakodtam, vajon mit adhatnék neki, aminek örül, mit adhat apa a lányának, a hatéves lányának, ami maradandó, de legalábbis tovább bírja egy hétnél, a mosoly a kis arcán pedig még egy hétnél tovább is ott kéne, hogy legyen…
…életem egyik legnehezebb feladata ez, anya már nincs, hogy segítsen, pedig ő volt a mestere az ajándékozásnak, hogy hogyan varázsoljon a legjelentéktelenebb vacakból csodálatos meglepetést, hogy az ember azt érezze, abban a pillanatban ő a legfontosabb a világon, senki más; a kezével csinálta mindezt, a vékony, kecses ujjaival formázta a csomagolópapírt, a ragasztószalaggal úgy zárta le a csomagot, mintha ezer éves titkokat rejtene egy szelencébe, pedig csak egy kézzel festett százforintos fadoboz volt, semmi más; és most itt állok egyedül, mert a repülőgépe hamarabb ért földet azon az átkozott éjszakán, becsapódott a betonba, műszaki hiba, mondták, s amikor kimentem a reptérre, csak egy nyíl mutatta az irányt az adminisztrációs pult felé, ahol alá kellett írni, hogy igen, ő az, ő volt az, nekem száz nyíl is kevés lett volna, hogy visszataláljak az életemhez, az életünkhöz Klárival, aki most azt várja, hogy anyja helyett csodát teszek, hogy gyufaszálból és tésztából kacsalábon forgó palotát építek, de én ügyetlen vagyok, vastagok az ujjaim, a ragasztóval összemaszatolom a darabkákat, az egész csupa ragacs, valami mást kell kitalálnom, a babaház is jó ötletnek tűnik, előrángatom a spájzból a kartondobozokat, a fiókból a sárganyelű sniccert, szeletelek, darabolok, dobozolok, készen van az alap, az étkező és a nappali, de közben beomlik a válaszfal, mert a pillanatragasztó megint gyorsabb volt, mint én és az ujjam bőre tapad a dobozpadlóhoz a dobozfal helyett, perceket veszítek az operációval, szike helyett a sniccert használom, ami csak azért nem sérti fel az ujjam, mert a ragasztó vastag gyűszűt vont köré, remek, jöhet az emelet, a hálószobák, de mindjárt lecsukódik a szemem, hajnali kettő van, de holnap, vagyis ma már a szülinap, nem okozhatok csalódást neki és magamnak sem, nem mondhatok csődöt mint apa, mint építész, mint burkoló, és mint lakberendező egy személyben, ez már nekem is sok lenne, úgyhogy felteszem a tűzhelyre a kávéfőzőt, imádkozom a kávé istenéhez, hogy legyen annyi erő a csészényi feketében, ami továbblendít a holtponton, ami eloszlatja az összes fejem körül lebegő kérdőjelet a fal színével és a szőnyeg színével kapcsolatban, mert szőnyeg is kell ám, úgyhogy szétnyírok egy konyharuhát, ezt is odaragasztom, ám a kávéfőző szörcsögése mellett hallom, ahogy Klári a másik szobában csoszog,jesszusom, be fog nyitni, lelepleződök, nemcsak én, hanem a tökéletlen babaházam is, úgyhogy inkább a dolgok elébe megyek, átkukucskálok a kulcslyukon, és persze ő is ezt teszi, kíváncsiskodik, úgyhogy inkább kinyitom az ajtót, de csak résnyire, hogy ne lássa, min dolgozom, igyekszem visszatessékelni őt az ágyba, hiszen késő van, nagyon késő, aludnia kéne, de nyilván izgatott, én is az lennék az ő helyében, végre lefekszik, és azt mondja, Gellért – nem apának szólít – amin annyira meglepődök, hogy azonnal lehuppanok mellé az ágyra, szóval azt mondja, Gellért, varászolni mindenki tud; nézek rá és látom, hogy nem ő beszél, az anyja szavai ezek valahonnan a távolból, majd pislog egyet, visszatér Klári, a kislányom, és hirtelen puszit nyom a borostás arcomra, ettől megnyugszom, hogy szeret még – a gyerekeid mindig szeretnek, bármilyen tökéletlen is vagy – és ezzel az erővel a szívemben térek vissza a konyhába, ledarabolom a tetőt a banános dobozból, összeillesztem a két darabot, már csak a festés van hátra, némelyik tubus már beszáradt, erre nyilván nem gondoltam, mert a gyufa-tészta palota volt a terv eredetileg, így sárgából, kékből és pirosból keverem a színeket, nem igazán királylányos vagy babás színek ezek, de most ez van, ezzel kell főzni, és végül eltűnik az utolsó dobozbarna folt is, s azzal a tudattal mehetek aludni, hogy kész a ház, a mi házunk, Klárié és az enyém, amelyben tovább álmodhatjuk apás-lányos álmainkat.